Jászter Zoltán - Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek

– Igaz, hogy az első előadás ingyenes? Semmi nem változott, minden maradt, úgy ahogy az a hirdetésben le volt írva?

– Igen. – Szólt vissza Levi, majd a srácra nézve folytatta. – Sőt, gimnazistáknak a második és a harmadik is ingyen lesz.

A teremben nevetés tört ki. Ettől a fiú arca felvidult. Olyan kényelmesen bele süppedt a székébe, amely az egyetlen bőrhuzatos forgószék a teremben, mintha mindig itt akarna maradni. Levi mosolygott és arra gondolt, hogy legközelebb egy egész gimnáziumot, kell majd befogadnia a pincehelyiségnek.

A jelenlévők között volt olyan is, aki a művészeti főiskola elvégzése után most négy évvel később, szupermarketben, áru kirakóként dolgozik, és már nagyon szeretne váltani valami jobbra az életében. Egy lány elhozta a barátját, akit láthatóan az egész nem érdekelt, és csak azért jött, mert amúgy nem tudott volna mit kezdeni magával otthon. Állandóan együtt vannak. Eljött még egy anyuka a kisfiával. Így együtt egy egész bájos kis társaság jött össze. Hogy hányan lesznek majd közülük újságírók? A történet nem erről szól. Levi belekezdett az előadásba.

– Minden újságíró igyekszik eredetivé és érdekessé tenni az írását. Sokaknál idővel a lelkesedés lelanyhul és amint az olvasók ezt megérzik, eltávolodnak a szerzőtől, akármilyen nagy nevet viseljen is.

Levi diákéveiben nagyon megkedvelte Voltaire-t. Talán azért is, mert bátran leleplezte azokat, akik évszázadokon át erőszakkal, önkényesen uralkodtak az emberi elmén, akik minden kérdésre, kételkedésre, józan ellenérvekre a Bastille-t használták nevelési eszközül. Voltaire soha nem hátrált meg a gáncsoskodó és önmutogató egyénektől. Levi mindig könnyen és lelkesedéssel beszélt róla, ahogyan ez alkalommal is. Voltaire mindig tanít, és Levi szívesen beleszőtte szavait a mondanivalójába. A szavaiból kitűnt, hogy csodálja azt az embert. Az életét, na és az elszántságát abban, ahogyan küzdött az elveiért, nem kímélve fáradságot, szükséget, ha az ügy azt megkívánta, vagy a gyakori utazásokat, amit a Nagy Ember nem fényűzésből, hanem sokszor elkötelezettségből, vagy kényszerből tett meg.

A fiatalember szerette megosztani másokkal azt, amit maga is megszeretett, és amiről úgy érezte, hogy másoknak is hallaniuk kell. Kedvenc történetei közé tartozott az, amikor egyszer Voltaire ebéden vett részt és ékesszólásával lenyűgözte a hallgatóit. Egy Rohan nevű lovag, aki szintén részt vett az ebéden, hangosan megkérdezte «Ki az a fiatalember, aki olyan hangosan beszél?». A válasz nem váratott magára sokat. Voltaire tisztában volt a saját tudásával, értékrendjével. Neki nem volt jogcíme, rangja, de éles elméjével többre vitte, mint bárki más a Francia birodalomban. «Nagyuram – felelte gyorsan Voltaire —, olyan ember, aki nem visel nagy nevet, de tiszteletet szerez a nevének.» Egy lovagnak nem válaszolhatott így senki. Ezt bűnnek számították be. Az a «tiszteletreméltó» úri ember összeszedett valami csőcseléket és megverette azt, aki a tudásával szerzett nevet magának. Állítólagos szemtanúk szerint a fejét nem bántották, mert ahogyan azt később elmesélték, biztosak voltak benne, hogy ebből a fejből még valami jó dolog jöhet ki.

– Hölgyeim és uraim. Ma sincs ez másképp. A nevüket ma is sokan vagy öröklik, vagy ismerősök jótállása által szerzik meg. És akárcsak Voltaire idejében, éppen az ilyen «úri emberek» nem nézik jó szemmel azokat, akik hisznek az álmaikban. Ugyan ki ne tudná azt, milyen nehezen fogadják be azokat, akik újak valamilyen szakmában. Azt mondják, hogy Voltaire irigyelte az állatokat, amiért azok nem tudják, mit beszélnek róluk mások. A mi korunkban is pontosan erre van szüksége mindenkinek, aki el akarja érni a célját. Fogadjanak meg tőlem egy baráti tanácsot. Ne reagáljanak érzékenyen arra, amit mások mondanak magukról.

Az újságírónak mindig valami újat kell közölnie. Érdekeset, váratlant, meglepőt. Az eredeti anyagért meg kell dolgozni. De ne aggódjanak túlságosan, idővel belejön az ember és bár egyre több az ismeret és még több az információ áradat, az élet gyorsan változó körülményeinek köszönhetően, éppen ezért állandóan van mit hírül adni az újságoknak.

Eszembe jutott egy bölcs mondás, amit egy argentin öregúrtól, régi ismerősömtől hallottam. Valahogy így hangzik: «ha az, amiről írsz, téged nem hoz tűzbe, akkor azonnal írd át, vagy inkább dobd a tűzbe». Az írásnak, a lelkesedés a kulcsa. Ha tehát azt akarjuk, hogy eredeti legyen a cikk, amit a főszerkesztő asztalára leteszünk, ahhoz időre és sok erőfeszítésre van szükségünk.

Az előadó egy történetre hívta fel a hallgatók figyelmét. Egy kezdő újságíróról beszélt nekik, aki elhatározta gyalog fog munkába járni, nem pedig autóbusszal. Hogy ez egészséges? Naná hogy az. Csakhogy a történetben szereplő fiatalember ebben még több lehetőséget látott. Témákat, amelyekről majd írhat. Néhány utcán, amelyen áthaladt javításokat végeztek. Az elviselhetetlen zaj és a felfordulás hetekig pokollá változtatta az ott lakók mindennapjait. Neki, mint újságírónak, csak némi részvétnyilvánítást kellett sugallnia az ott élők iránt a cikkben, és máris elnyerte az olvasók szimpátiáját. Ahogy járta az utcákat, látta, hogy új boltok nyíltak meg, másokat meg végleg bezártak. Az utcák meg amúgy is tele vannak kutyaürülékekkel. Tehát lépten-nyomon van miről írni.

Reggelente az aluljárókban hontalanok fogyasztották a kávéjukat, és a falfirkák, meg a graffitik, amelyeket odalent látott, talán hetente változtak, vagy gyarapodtak. Máskor más útvonalat választott. Nem félt más utcákon járni, a hosszabb távoktól nem riadt vissza, még akkor, sem ha munkába menet nem éppen azok látszottak logikus választásnak. Ehhez néha csak korábban kellett felkelnie.

Legtöbbünkkel az a baj, hogy félünk az ismeretlentől. – folytatta Levi. Szeretjük a megszokott dogokat. «Már úgy hozzászoktam, HA NEM EZT CSINÁLNÁM, belehalnék» – ehhez hasonló hazugságokat mondogatunk másoknak, akár még a hitvesi ágyon is. Ami a legfájóbb sokszor magunknak is szívesen hazudunk, csakhogy ne kelljen ott hagyni a kényelmünket. Milyen szívesen bólogatnak mások, amikor hallják tőlünk, hogy életünk végéig semmi érdemesre méltót, amitől igazán boldogok lehetnénk, nem csinálunk. Most már nyugodtak lehetnek a «barátaink». Bután bedőlünk azoknak, akik mindig áldatlan helyzetben szeretnének látni minket.

A legtöbben közülünk jól kezdenek az életük elején, amikor a bátorság a vakmerőség legyőzi a sikertelenségtől való félelmet. Ehhez az érzéshez kell visszatalálnunk! Ezt az erőt kell felkutatni önmagunkban, és azután, engedni kell, hogy vezessen minket.

A kíváncsiság elengedhetetlen tulajdonság, ha az újságírást választottad. És a «miért?», igen a «miért?» a jó kérdés ebben a szakmában. Ha beszélgetünk valakivel, mondjuk egy barátunkkal, egy idegennel, vagy bárki mással, de csináljunk bármit is, például, meglátunk az utcán valamit. Legyen mindig ott az a kérdés, hogy: miért?

Amit tanulsz az újságírásról, azonnal alkalmazd. Az előbb felhozott példát folytatva a pályakezdő fiatal nem dőlt hátra elégedetten, és nem elégedett meg az ismerettel, az elméleti résszel. Ő azonnal kipróbálta a javaslatokat.

Az egyik reggelen munkába menet egy vörösre festett épületet látott és az járt a fejében, hogy: «Miért pont vörös színű?». Körbenézett és próbálta kideríteni az összefüggéseket. Ebben az utcában, de a környéken sehol sem talált hasonló épületet, mármint ami a stílusát, és a színét illeti. Bár már rendelkezett építészmérnöki diplomával, sokszor nem volt könnyű megtalálni a választ hasonló témában a miértre.

A következő napokban megpróbálta kideríteni először a ház tulajdonosának a nevét, és ha lehet a munkahelyét is. Miután ez sikerült elment addig a dologban, hogy megtudta ki adta az építkezési engedélyt erre a belvárosi építkezésre. Egy ilyen kerületben, mint ez, inkább rekonstrukciós munkálatokat végeznek, mintsem újabb házakat építenének. Talán a történelem iránti tiszteletből tesznek így, vagy az is lehet, hogy az ott élők érzéseit veszik figyelembe?

Bizony nagy port kavart, amikor címoldalon lehozták, hogy, olvasom: «… a polgármester veje az, aki építtette a „vörös házat“, és eredetileg azt tervezte, hogy feleségével ott alapítanak majd családot. Közben megváltoztak a tervek. Pontosabban akkor, amikor a városi tanács úgy döntött, hogy az egyik parkban elad néhány hektár területnyi földet, és a bevételből feltölti valamennyire a város költségvetését. Az ötletért cserében a polgármester vejének, aki mint városi képviselő indítványozta ezt a bevételi lehetőséget, néhány tehetős üzletember „jutalomdíjat ítélt meg“ a fantasztikus lehetőségért. Ezért a jó ötletért, amit a városatyák két tartózkodó képviselő jelenlétében megszavaztak, hangsúlyozom a városunk érdekében, pontosan kitelt egy másik ház építkezési ára, csak most már nem a belvárosban, ahol minden nap valamit javítanak, és a szegénység miatt egyre nehezebb rendbe tartani az utcákat, hanem egy sokkal kellemesebb parkszerű környezetben. És találják ki, kik a szomszédok az új környéken?» Ezzel nem ért véget a történet. A szerző odaírta a cikk végére: «Folyt. köv.»

Levi a jelenlévők arcát kémlelte. Mindenki figyelt, még az a srác is, aki csak úgy unalmából kísérte el a barátnőjét. Csak a kis srác aludt már az anyuka mellett, aki viszont végig szorgalmasan jegyzetelt. Azt is látta, hogy senkinek sejtelme sincs arról, hogy végig önmagáról, első újságírói élményeiről beszélt. Egyre az járt a fejében, hogy ez most valóság, vagy képzelődik. Mi az? Ezek nem olvasnak újságot? Vagy éppen azt a bizonyos napilapot nem veszik meg, ahol ő dolgozik. Öt különböző hátterű hallgató, és senki arcmimikáján nem látja azt, hogy ismerték volna ezt a leleplező, neki annyira fontos címoldalon leközölt tényt. Ráadásul a választási kampány időszakában hozta le az újság, és a polgármester kénytelen volt visszalépni. Levi szétnézett a teremben.

– Ha megfigyelték, és látom, jól figyelnek, mindez azzal kezdődött, hogy az emberünket furdalta a kíváncsiság, hogy az a ház, miért ott áll, ahol egyáltalán nem illik bele a környezetbe. És miért pont vörös.

Amikor a kíváncsiságról beszélünk, az újságírónak persze tudni kell a mértéket, hiszen itt is vannak szabályok, amit mi újságírói etikának hívunk, és nem lenne szabad felelőtlenül átlépni az erkölcsi határokat. Sajnos ez egyre kevesebbeket érdekel, pedig segítene megőrizni a hitelét és az eleganciáját, ennek az izgalmas mesterségnek.

– Köszönöm a figyelmüket. Ennyi volt mára.

Mindenki oda ment hozzá, hogy elköszönjön tőle. A kis srác nehezen ébredt. Az anyuka felvette az ölébe és máris elrohant vele.

A következő nap nagyobb részét Levi a szerkesztőségben töltötte. Nem tudta leplezni az érzéseit. A kollégái persze azzal cukkolták, hogy biztosan van valakije azért ennyire boldog. De, nem mindenki gondolta így. Egyikük egész nap figyelte, és délután hangosan megjegyezte, ha lány lenne a dologban, akkor a telefont le sem tenné, de egész nap még csak chatelni sem látta senkivel a neten. Akkor ismét valami szenzációs témát talált, kezdték egymás közt suttogni a többiek. Pedig ő csak a következő héten tartandó előadásának a vázlatára gondolt egész nap, és a tegnap esti sikeres kezdésre, amit ma, munka után fog megünnepelni.